Este, mikor hazaértem egyenest az ágyamra dőltem.
-Istenem, de szeretlek! - motyogtam magamban és közben a
párnámat szorongattam. Hanyatt fordultam és élveztem a pillanatot.
Néha van egy olyan érzés, mikor az ágyban fekszel, a
plafont bámulod és gondolkozol. Azt se tudod, miért teszed. Lehet, hogy
gondolkozol, ábrándozol, vagy csak szimplán bámulod a falat. Ez az érzés
gyakran előfordul velem.
Elmélkedni valamiről, az életről, ábrándozni, álmodozni
valami másról, egy másik világról, egy tökéletesebb világról, ami csak a tiéd.
Ahogy Gwen megígérte, még aznap este átjött. Csak is Jamesről
habogott. Sosem volt szerelmes még egy srácba sem. Senkiről sem mesélt pár
mondatnál többet, ezért egy kicsit aggódtam miatta, féltem, hogy majd egyszer
összetörik és sosem lesz a régi.
- És, mi újság veled és mister titokzatos fiúval? - Közelebb
kúszott az ágyon, majd figyelmesen várta a válaszomat.
- Csak beszélgettünk - válaszoltam.
- Na! Az is valami! - bökte meg a vállamat. - És... esetleg
a neve meg van már?
- Már vártam ezt a kérdést! - Csak mosolyogtam rá. Vártam
egy darabig, majd feladtam. - Cole - sóhajtottam.
- Hmm... szexi! Cole... olyan... férfias! - bökte ki
végül. - Térjünk a lényegre! Történt más is a beszélgetésen kívül? - Csak
bámultam. - Semmi? Ne már! Be kéne már pasiznod! - türelmetlenkedett.
- Amúgy... ugye van a tetkóm... - kezdtem bele.
- Igen, a hold. Mi van vele?
- Észrevettem, hogy neki is van egy hasonló...
- Ugyanolyan, mint a tied? - szakított félbe.
- Nem! Vagyis igen. De az övé nem hold, hanem nap formájú,
de ugyanaz a mintázat.
- És gondolod, hogy valamit jelenthet, igaz?
- Pontosan. Van egy olyan érzésem.
- Hogy én mennyire ismerlek! Tudod mit? Megteszek neked egy
szívességet. Elmegyek a tetkóshoz és mindent kifaggatok belőle, amit tud
ezekről a mori… moari…?
- Maori! - javítottam ki.
- Az! Akkor ezt most felírom, még a végén tényleg másról
fogom faggatni. - Keresett egy tollat, amivel felírta a nevet. - Tyű! Már
kilenc elmúlt? - nézett az órára. – Csajszi, én lépek. Anyám kinyír!
- Nyugi! Úgyis tudja, hogy nálam voltál. - Már az ajtót csukta
volna be. - Akkor holnap értem jössz? A kocsim szervizben van.
- Persze, persze! Jó éjt - csapta be az ajtót. Nem sokkal
később megvacsoráztam, egy kis rántott sajtot és salátát készítettem magamnak.
Senki sem volt itthon. Anya reggel hatig dolgozik, apa pedig… már nincs velünk.
Fájt, mikor itt hagyott minket, nehéz volt nélküle. Azt mondják, a fájdalom
idővel múlik, hát nem igazán.
Vacsora és fogmosás után vettem egy forró zuhanyt. Mikor
végeztem, a szobámba mentem, felhúztam a kedvenc pizsimet, ami egy top volt és
egy rövidebb gatya, majd bebújtam az ágyba.
Minden nap csakis arra a pillanatra várok, amikor haza
érek, visszafekszem a saját ágyamba és elalszom. Hagyom, hogy az álom magával ragadjon,
és a mélyre húzzon. Itt több mindenre vagy képes. Több helyen lehetsz
egyszerre. Olyanokkal lehetsz együtt, akikkel a való életben nincs lehetőséged.
A mai álmom egyszerre volt furcsa és ijesztő is. Egy
sivatagban sétáltam, elveszve. Éreztem a száraz és meleg levegőt, ami
kellemesen simogatta a bőröm. Senkit se láttam, csak én voltam, egyedül.
Magányosnak éreztem magam. A szél lassan erősödni kezdett. A messziségben egy
épület magasodott ki a homokból, még a föld is beleremegett. Egy kastély volt
az, köré pedig egy végtelen hosszú várfal sorakozott. Éreztem, hogy hív, ezért
elindultam felé. Messzebb volt, mint amilyennek látszott. A kapuhoz értem, megérintettem
az ajtaját és abban a pillanatban tágasra nyílott. Egy város fogadott, réginek
és elhagyatottnak tűnt. Üresnek. A házakból alig maradt valami,
mintha valaki kifosztotta volna őket, majd ezután porig rombolta. Égett
ruhadarabok, könyvek és gyermekjátékok hevertek a földön. Hol vagyok?
Sok időbe telt, de a város szívébe értem, ahol a kastély
állt. Közelebb sétáltam, s hirtelen egy ember tűnt fel a semmiből, pár méterrel
előttem. Ismerős volt, fekete haj, póló, farmer és cipő. Ez csak is egy valaki
lehet, még pedig ő. Cole.
- Szükségünk van rád! - szólt, a szél pedig egyre
erősebben fújt.
- De miért? - Próbáltam közelebb sétálni, de nem sikerült.
A lábam a homokba süllyedt, nem tudtam kiszabadulni.
- Nélküled a világunk elpusztul. Mindannyian
megsemmisülünk.
- Mindannyian? - A kezemet a szemem fölé helyeztem. A
szélből homoktornádó vált, ami körülöttünk forgott. Cole mögött más és más
élőlények tűntek fel a semmiből. Rájuk gondolt. Fogalmam sem volt
kik ők. Csalódottnak tűntek és mérgesnek.
- Ne hagyj el minket! - Most már a hangját magasabbra
emelte. Kiabált. - Szükségünk van rád!
A lábam jobban besüllyedt a homokba, legvégül már a
mellkasomat is ellepte.
- Kérlek! Nem tettem semmit! - Könyörögtem, könnyek
potyogtak a szememből. Felém indult, majd közvetlenül előttem letérdelt.
- Pontosan, nem tettél semmit. Nem segítettél, még csak meg
sem próbáltad! Hagytál minket odaveszni! – Ő se bírta ki könnyek nélkül. A
szemébe néztem, fájdalom és csalódottság tükröződött vissza.
- Sajnálom! - kiabáltam. Egy csomó akadt meg a torkomon. A
könnyek vízesésként zúdultak le az arcomról. Kezét az államhoz érintette, majd
lassan felemelte.
- A sajnálatod semmit sem ér! - Felállt, majd pár lépést
hátrált. A homok szorítani kezdett. Cole csak bámult, mintha az ő keze műve
lenne. Fájt, éreztem, ahogy a bordáim roppannak. Egy pillanat alatt beszippantotta
homok, a sötétség teljesen bekerített és végül összenyomott.
Mikor kinyitottam a szemem, már a szobámban voltam. Még
mindig éreztem a fájdalmat. A kezemet a szememhez emeltem, hogy kidörzsöljem az
álmot. Felálltam az ágyból és a fürdőbe siettem. A tükörbe néztem, a szemem
piros volt és könnyes. Leöblítettem az arcom, majd visszamentem a szobámba és
átöltöztem. A fekete csipkés harisnyámat választottam, rá pedig egy igazán
kényelmes, kicsit feszülős bordó ruhát. Az órára pillantottam; négy perc múlva
hat. Anya már biztosan itthon van. Bebújtam a papucsomba és a
konyhába siettem. Még nem érkezett haza. Gondoltam meglepem, kivettem pár
tojást a hűtőből, majd egy serpenyőt a szekrényből. Rántottát sütöttem
szalonnával, két személyre. Megterítettem és vártam, közben az álmomról
tűnődtem. Miért pont ő? Mit
akar ez jelenteni?
Pár perc múlva az ajtó nyílott.
- Késtél! - kiáltottam.
- Neked is jó reggelt! - dobta le a két szatyrát az
asztalra. - Ne haragudj, csak vettem ezt-azt.
- Hát azt látom! - Már pakolta is ki a szatyrot, de nem
hagytam. - Én majd megcsinálom! Te csak egyél, nem azért csináltam, hogy csak
álljon!
- Jól van, jól van. - Adott egy puszit a homlokomra.
Elpakoltam az ételeket és csatlakoztam. - Finom lett.
- Köszönöm. - Mosolyogtam. Egy autó dudája szólt kintről. -
Ez Gwen! - Visszasiettem az emeletre és megmostam a fogam. Felhúztam a
bakancsomat, táskámat a vállamra helyeztem és elköszöntem anyutól. Mikor
kiléptem a házból egy piros jármű fogadott a feljárón.
- Azta – szóltam, miközben Gwen a kocsi ablakát tekerte le.
- Ne mond, hogy ez a tied!
- Nem, dehogy, csak elcsórtam a szomszédból. - Az arcom
lefagyott. - Csak viccelek, most kaptam aputól. Pattanj be! - nyitotta ki az
ajtót. Belülről minden fekete volt, az ülések valószínűleg igazi bőrből
készültek.
- Elképesztő! - ámultam tovább. - Mostantól minden nap
veled megyek suliba!
- Én nem bánom. – mosolygott, majd a gázra taposott.
A suliban egész nap csak Cole-t kerestem, de nem találkoztam
vele, még egy órán se volt bent. Az álom után csakis ő járt a
fejemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése